A KÉK CSÓNAK

Chloe miatt már augusztusban le kellett utaznom a fürdőre. Nem volt semmi dolgom, őt vártam. Megígérte, hogy kora őszre eljő. Az egész nyaramat részeggé és álmatlanná tette ez az ígéret. Meleg, gyönyörű nyár volt. Friss, édes leányok lézengtek az erdő útjain, a sétatereken reggeltől estig. Néha többen összekapaszkodva - eleven sietéssel, máskor világos ruhás karcsú fiúkkal - vontatott, tétova sétálással. Nem néztem az arcukba, csak a nevetésük lehelt bele a fülembe, mint valami távoli szellő, és a kíváncsi szemüknek selymes simogatását éreztem az arcomon, ha elhaladtam mellettük.

... Pedig az arcom sápadt volt és közönyös.

Ha hosszú nyári estéken lementem a tóhoz, szivarra gyújtottam és csónakba ültem, Chloe vékony ujjait éreztem a tarkómon. A pezsgő cseppjei, amelyet vacsora után ittam, az agyamba gyűltek, és könnyekkel telt meg a szemem, amikor a nádas megett megláttam felkúszni a vörös teliholdat. Az étteremben, messze hegedű szólott, és én megesküdtem ilyenkor, hogy ha Chloe az enyém lesz, nem kívánok azután tovább élni. A kék csónak pedig - mindig a kék csónakban ültem - csendesen hintázott velem a túlsó partok felé. Mintha érezte volna szívem vágyait.

Hogyan múlt az idő, nem tudom elmondani. Chloét vártam. Hogy el kell jönnie, bizonyosan tudtam, s ha levelei két-három napig el is maradtak, nem aggódtam. Amikor beültem esténkint a kék csónakba és a nyugati szellőben megmosdattam az arcomat: az ő meleg lehelletét megéreztem benne. És bármikor, egy pillantás alatt, látni tudtam az arcát nyitott szemekkel is.

És a szeptember mégis elérkezett. Néhány nap alatt kiürültek a villák, a szobák. A vendéglős elbocsátotta a pincéreket, és maga maradt a feleségével. Ők ellátták ennivalóval azokat, akik még ottmaradtak. Nagyon kevesen maradtunk. Egy öreg méltóságos úr valamely minisztériumból, egy fiatal házaspár, mind a ketten egészségesek, kövérek, pirosak és aprók - más senki. A cukrászda elől elhordták a székeket, a cigányok pavillonját lebontották. A fürdőbe fürdeni csak a fürdőorvos járt. Az utakat senki se seperte.

A csónak lett az egyetlen mulatságom. Egész nap benne ültem. Karcsú, kék bordái úgy tűntek fel, mint valami hatalmas csodavirág szirmai. (A virág lassan úszik, és ismeretlen mesebeli országok felé viszi azt, aki benne ül.) Reggeli után cigarettára gyújtottam, és beleültem a csónakba. A csónak lassan vitt, vitt befelé a tóba. Ezalatt végignéztem a magános tóparti nyárfa-allée-n. Őt keresték a szemeim, mert bármely pillanatban jöhetett. A nap vékony felhők mögött bújdosott, akárha tejüveggel borították volna be ragyogó gömbjét. A tópart kiszáradt, sárga földje világított, mint valami kifeszített, száradó fehér szalag. A víz azonban puha és langyos maradt. Illatos rózsaszínű párákat bocsátott, hogy azok rászálljanak az arcomra. (Chloénak kellett majd csókolnia az arcomat.)

Álomterhes mély éjszakák, hosszú alvások után csúnya az arc és petyhüdt, ha az ember ígéretekre vár. Mikor azután a szabad, langyos reggelre kilép, úgy érzi, hogy nem bírja el a lélegzés boldogságát, és nevetnie kell a színek szépségein. Pedig mindez a gyengeség miatt van, amely a térdeinkbe, s a derekunkba száll bársonyos, lusta nehézkedéssel. Ilyenkor úgy tetszik, hogy a szőlő illata, amely a közeli szőlőskertekből jő: a nyár elmúlását jelenti, és a tücsök, amely a lábunk előtt ugrik el, ciripelésével a jövő nyárról mond mesét. Azon a nyáron pedig nem lesz semmi: hiszen ha Chloe már eljött, azután semmi se történhetett.

Hogyan múltak a napok, sejtelmem sincs. Azt hiszem, hogy késő délután kerültem haza az ebédekre, s hogy nem néztem az emberek arcára, akikkel érintkeztem. A kék csónakon ülve folyton a sárgászöld fényű csendes vízbe bámultam, vagy apró hullámokat kevertem az ujjammal. A csónak fenekén hanyattfekve néztem a kék égen suhanó elefántcsont- vagy rózsaszínű felhőket.

Napnyugta előtt a vonathoz szoktam sétálni. Jő-e Chloe? A kavicsok ropogtak a lépteim alatt, és én sokszor összerezzentem, nem követ-e valaki. Az állomáson leültem egy padra, és megvártam a vonatot.

Végignéztem, amíg az érkezők leszállnak, míg az utazók elrendezkednek, és a gép tovarobog a kocsikkal. Nem nézett reám senki. A vincelléraszonyok és szőlősgazdák kosaraikkal, hordóikkal voltak elfoglalva, amelyeket sietve elszállítottak, a levélhordó megkapta néhány levelét és továbbállott vele. A rózsaszínülő tiszta égen szürkén rajzolódtak ki a sínek mellett húzódó magas nyárfák. A szivarom kék füstje olyan lassan gomolygott a levegőben, hogy azt hihettem: a nyárfák mögött valaki visszatartott lélegzettel bámulja a füstöt.

Talán már vége volt a szeptembernek, talán már októberben jártunk, amikor megjött Chloe. Hajadonfővel, kis sállal a nyakában szállt ki az egyik kocsiból.

Nem álltam fel, hogy üdvözöljem, mert mereven magam elé néztem, és figyeltem, hogy a mellemen, az arcomon és a nyakamon hogyan érzem közeledését. Megállott előttem, térdeivel a térdeimhez ért, és szürkeszínű, mély szemeivel rám nézett. Szomorú voltam, dúltnak, kicsinek éreztem az arcomat. Emiatt nem is néztem reá fel, hanem megvártam, míg karcsú derekát meghajtva letérdel előttem, átöleli a nyakamat, és piros ajkait rátapasztja a szájamra. De ekkor sem öleltem meg.

Azután elindultunk a vasút mellett. A távozó mozdony füstje ott feketéllett még a látóhatáron. Jó messzire kellett mennünk, amíg megéreztük, hogy szemlátásnyira nincsen ember a közelünkben. Ekkor odaléptem Chloéhoz és sírvafakadva csókolni kezdtem a fehér arcát. Ő kényszeredetten mosolygott piros, finom rajzú ajkaival, és forró kezeivel a nyakamat és a fejemet símogatta. Lekerültünk a mezőre, majd az erdőbe értünk. Szótlanul haladtunk egymás mellett, és a szőlőskerteknél illatos szőlőt vásároltunk. A pri-pri bogarak százai megszólaltatták szomorú hegedűiket. Ez a dal kísérte utunkat.

A kék csónakba vittem Chloét. Lassan eveztem az ibolyaszínű vízen, szalmakalapom a csónak fenekén pihent, és sápadt, lesoványodott kis arcomba belógott a hajam. A víz locsogott, és muzsikált nekünk, az erdő nagy körvonalait egy barna színfolt töltötte ki, és a túlsó parton, a fák között, egy parasztház lámpása gyúlt ki.

Míg reszkető karokkal eveztem, Chloe vállai már mezítelenül derengtek felém.

Vékony nyári ruhája összegyűrve feküdt a csónak fenekén. Fölállott, reám mosolygott, nem mertem ránézni, csak a víztükörben kerestem meg testének imbolygó fehér foltjait, azután lehunytam a szemeimet, és megvártam, hogy Chloe az ölembe üljön. A kék csónak csendesen úszott velünk a túlsó partok felé. Az újhold sarlója lassanként teljesen kifényesedett, mintha több és több világosságot gyújtottak volna meg benne.

Október - az a hervadó asszony, aki messze az országúton valahol gyászruhában ment, elküldte hozzánk legforróbb sóhajtását. Meleg volt a levegő, akár egy májusi estén, és nedvesség nélküli.

De a nyári várakozás perzselő vágyai messze szállottak tőlem. A nádasban gyulladtak ki talán, mint apró lidérctüzek. Húnyt szemekkel is láttam őket. Igen, jól láttam a vágyaimat: a nyári várakozás forró, fehértestű leányait, akik messze a nádasban gázoltak hosszú, karcsú bokáikkal, és fáztak a vízben.

Meleg őszi hajnal szellője símogatta végig az arcomat. A kék csónak a túlsó partokhoz ért. A fürdőház, a villák mint apró játéképületek tűntek föl a másik parton. Chloe előttem a csónak fenekén feküdt. Csak néhány pillanatig néztem csodálatos aktját, bőrét, amely mezítelenül is rózsaszínű, vértelt volt, és mellét, amely egészséges szabályossággal pihegett. Megcsókoltam a szemeit, aztán kiléptem a csónakból, és kigázoltam a partra. Övig áztatott a hideg víz, de nem fáztam. Míg visszaértem a szobámba, a nap megszárította a ruhámat. Mehettem a vasútra, könnyed és víg voltam, fütyültem. A kék csónakban ekkor nyithatta föl Chloe a szürke szemeit...

Amikor a vonat elhagyta a szőlőskerteket, szakaszomba belépett egy sápadt, szürke árnyék: a Szomorúság - és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.