Baudelaire:EGY  DÖG

Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
   melybe ma szemünk ütközött:
Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
   váratlan egy iszonyu dög

nyitotta lábait cédán magasba lökve,
   mig izzadt méreg járta át,
élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
   kipárolgással telt hasát.

A nap sugarai tán azért tündököltek
   úgy e sülő szemét fölött,
hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
   azt, amit az egybekötött.

S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
   nézett alá az ég szeme;
a bűz ereje az egész rétet bejárta,
   azt hitted, elájulsz bele.

A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle,
   folyadékként és vastagon,
fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
   másztak az élő rongyokon.

S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
   s gyöngyözve néha felszökellt:
a test bizonytalan dagadva-lélegezve
   sokszorozott életre kelt.

S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
   mint futó szél a tó vizén,
vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
   ütemre forgat a legény.

A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
   kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
   a művész emlékezete.

Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
   nézett bennünket dühösen,
sóváran lesve a percet, amikor újra
   lakmározhat a tetemen.

- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
   ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
   te, lázam, üdvöm, angyalom!

Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
   az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
   s kövér gyom burjánzik buján.

De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
   vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
   elrothadt szerelmeimet!

Ady Endre:Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Ady Endre:Hiába kisértsz hófehéren

Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.

Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.

Hiába libeg félve, fázva:
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.

Hiába reszket, hiába reszket:
Befoltozom gyanuval, váddal,
Bepaskolom mérges csalánnal.

S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

Ady Endre:Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
»Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

Ady Endre:Az öreg kúnné

Tíz gyermeket hozott világra,
Küzdésre, búra, de vitézül,
Szalmás tetőjü kunyhójában
Az öreg Kúnné halni készül.

Benn az ember göthöl a padkán,
Tüdőjének, mint a rossz sípnak,
Meg-megcsúszik lélekző hangja.
Künn vad, téli szelek sivítnak.

Két elviselt, nyomorult ember
Nézi egymást kínnal, haraggal
S meglegyinti a szalmás kunyhót
Szárnyával az ős végzet-angyal.

Sohse örültek s itt maradtak,
Gyermek-haduk fut elszéledve
Szerte e szomorú világban
S ím, kiszáradt életük nedve.

Kunyhó, olaj-mécs, munka. éhség,
Gyermek, rongy, szégyen és a többi
S végül a legnagyobb parancs jött:
Tessék a tüdőt kiköhögni.

Az öreg Kún a multra gondol,
Eszébe jut a lakodalma.
Ölni szeretne. A mécs pislog
S a vénasszony ránevet halva.