A gyilkos messzeség

Ülök a szobában, a csend emészt,

A gondolat fejemben fájdalmat tenyészt.

Az ablak felé révedek, s felnézek az égre,

A sötétség fátylát terítette a tájra, végre.

Bennem is elaludt az élet lángja,

A kanóc csak a te csókodat várja.

A magány cseppjei csorognak a falon

Egyetlen vágyam: légy enyém ezen az alkonyon.

Szemem előtt arcod a homályba vész,

Hangod rég elnyomta az agyamban dúló szélvész.

De szívemben él még csodálatos lényed,

Soha nem felejtem szemedből sugárzó fényed.

A jelen győzött a múlttal szemben,

A kegyetlen nem hagy élni csak az emlékemben.

A Tegnap szeretett, s nekem adott téged,

De a Ma elrabolt, te is érzed: véged.

Kezemből kitépett, messze sodort a szél,

Rólad már csak a szerelem hírnöke mesél.

Álmaim a fekete éjbe olvadva elvesznek,

Ajkaim téged talán már sohasem éreznek.

A hajnal sem hozza vissza barna szemedet,

Már csak a hóhér méltatja ezt a szerelmet.

Halálra ítéltek vagyunk a tér s idő listáján,

De eggyé válunk egyszer az örökkévalóság síkságán.