A Remény tánca

Lobog a tűz, téged szomjaz lelkem,

Csak a tátongó üresség van bennem.

Egyedül az éjben, arcomba csap a szél,

Eltűnő, kósza árnyadról beszél.

Az érzelmek alázúduló árjában mártózom,

Az élet mezején most nélküled vágtázom,

A harang zúg, engem szólít még ma

A létezésnek reményekkel díszített templomába.

Tort ülnek az érzések, a fájdalmat temetik,

Belépek én is, a teremben sikoly hallatszik.

A Reményhez lépek, felkérem egy táncra,

A megdöbbenés ül ki a társaság arcára.

Miénk az este, végre csak az enyém vagy,

Csak egyet kérek: még reggelig velem maradj!

Most nem vagy rideg, tüzes tested hozzám ér,

Ereimben felforrósodva kering a vér.

Mámorban úszik az éjszaka veled,

De a hajnal már nem találhat melletted.

Elindulok a lélek sötét útvesztőjében,

A kínnal engem is eltemettek idebenn.

Míg játszótársam volt, tudtam, hogy élek,

Most csak megyek az úton, oda nem érek.

A Hold nem világít, vérzésem elállt,

A Remény is csak játszott velem, majd továbbállt.

Leülök homokos partjára az élet tengerének,

Többet már nem örülhetek a nap melegének.

Rám borult a sötétség óriási leple,

S én alatta maradok halálomig, megdermedve.