A fájdalom vándora

Az elhagyott úton vándor bolyong

Fejében gondolatok hada tolong.

Menekül a múlttól, fél a jövőtől,

Nem tudja mit várhat már az élettől.

Lábainak nyomát elfújja a szél,

Emléke már senkiben nem él.

Eretnek volt, mindenki kitagadta,

A boldogság hangjait soha nem hallhatta.

Máglyán égették, mindenki bántotta,

Könnyeit senki fel nem szárította.

Szomorú szíve vigaszt nem talált,

Már ekkor szomjazta a megváltó halált.

Angyal volt, szárnyaitól megfosztották,

Szeretetet érdemelt, de csak szánták.

Fájdalom tüze égette szomorú lelkét,

Dögvész fertőzte meg tiszta életét.

Véráldozat volt a Sátán előtt,

Rab, ki a jelenből is megszökött.

A sötét erdőben magánya pusztítja,

A kín keresztjét már szó nélkül elhordja.

Talán egyszer majd meglátja a fényt,

A szégyen, megvetés alagútjában a reményt.

Erőt gyűjt és megküzd a kegyetlen sorssal,

S övé lesz a győzelem e végső alkalommal.